Nagyon érdekesnek találom ezt a talk-ot. Az első részében az agy fejlődéséről és működéséről volt szó, erről nem sokat tudok, így ez is sok újdonságot hordozott. A második felében arról volt szó, hogy nanorobotok segítségével össze lehet kapcsolni az emberi neocortexet a felhővel. Ez a része az agynak felel a viselkedések tanulásáért és alkalmazásáért.

Az első kérdés arra vonatkozik, hogy elképzelhetőnek tartom-e, hogy a vázolt megoldás kivitelezhető. Úgy gondolom, hogy ez teljes mértékben az orvostudomány fejlettségétől függ. Amennyiben tényleg fel tudják térképezni ezt a neocortexet, és biztonságosan tudják befolyásolni a működését, akkor lehetséges. Nagy akadály azonban az emberek komfortzónája. Bizonyára lenne egy innovátor csoport, aki jelentkezik kezdeti kipróbálásra, de a nagyobb tömegű követésnek szerintem akadályt szab, hogy ezzel a lehetőséggel az emberek agyát befolyásolják, ezt pedig nem szívesen engedik az emberek. A lehetőségnek ugyanis nem csak pozitív olvasata van.Az emberek saját agykapacitásukat növelheti vele, de ellenben egy támadási felületet is kínálnak. Ha pedig egy olyan semleges dolog is sokaknak problémát okoz, hogy interneten bankkártyával fizessenek, akkor ezek az emberek nem fogják az agyukba sem beengedni a kívülállókat.

A második kérdés az, hogy ha megvalósul ez a lehetőség, akkor az mire teheti képessé az embereket. Úgy gondolom, hogy szignifikánsan átalakulna például az oktatás, mivel információmennyiség és elemzési kapacitás áll korlátlanul az emberek részére. Érdekes megvizsgálni a lehetőséget egy háború szempontjából. Ebben a helyzetben két olyan fél állna egymással szemben, akik jelentős információval rendelkeznek az ellenfélről, és akik már kiszámítanak minden lehetséges kimenetet még a harcok kezdete előtt. Nem találom egyértelműnek a helyzetet. Ha megvan a végeredmény, akkor felesleges egyáltalán elkezdeni a háborút, de ellenkezőleg is alakulhat a helyzet és még több áldozatot követelhet egy háború.

Úgy gondolom, hogy rengeteg lehetőség rejlik egy ilyen módszer valóra válásában,d e sok veszély is felfedezhető és a fogadtatást is kérdésesnek találom.

Nagyon érdekesnek találom a cikket, kiváló anyag vitaindítónak, mivel vannak benne pontok, amelyekkel könnyű egyetérteni és vannak, amikre pedig automatikusan generálódik az ellenérv. A bevezető elolvasásakor fogalmazódott meg bennem az első gondolat, ahol nem értettem egyet az íróval. Ő azt állította, hogy a média eltávolít a természeti környezettől, viszont az egyik korábbi cikk, ami az egy évet internet nélkül leélő férfiről szólt ellentmond ennek. Ő arról számolt be, hogy bár az elején valóban több időt töltött a természetben, ez később elmaradt, ez alapján pedig úgy gondolom, hogy nem jelenthető ki, hogy a média a felelős az eltávolodásért.

Az első pont hasonló gondolatokat kerülget. Szerintem azonban számításba kell venni, hogy ha látunk egy képet valamiről azt jobban megjegyezzük, mintha egy leírást olvasnánk, így például az oktatás terén egy természetfilm megtekintése mélyebb nyomot hagyhat a diákokban, mint egy hasonló információtartalommal rendelkező könyv elolvasása, ezzel pedig időt is megspórol, mivel könnyebb egy színes, változatos filmre koncentrálni, mint egy szakkönyvre. A második pont is megmarad ezen a vonalon, mely szerint értéktelenné válik a természetben töltött idő a médiavilágban töltötthöz képest. Én nem gondolom, hogy ez így lenne; mivel a városban élünk sokat kell utazni ahhoz, hogy természet vegyen körül, így esténként, munka és iskola után egyébként is valószínűtlen, hogy a családok kirándulni mennének.

A harmadik ponttal viszonylag egyet tudok érteni. Valóban korlátozottak azok a hírek, amelyeket a média bemutat, és tényleg nagy szerepük van a szerkesztőknek a közgondolkodás formálásában, azonban azt is érdemes megvizsgálni, hogy ha ezek a médiumok nem lennének, úgy még kevesebb információ jutna el az emberekhez. A negyedik pont hasonló gondolatokat ír le, illetve kritikát fogalmaz meg az ellen, hogy a rajzfilmekben az állatokat emberként viselkedtetik. Én ebben nem látok kivetnivalót, mivel gyerekeknek szól, így a gyerekek szívesebben fogyasztanak ilyen tartalmat, és ezzel a módszerrel könnyebb is őket az állatok szeretetére nevelni, mintha vadászat közben mutatnának be egy oroszlánt.

Az ötödik pont a média fogyasztásra gyakorolt hatásáról szól, amivel legnagyobb részt egyet tudok érteni. Annyit tennék talán csak hozzá, hogy bár valóban a cikkben leírt jelenség a jellemző, azért sok olyan ember van, aki képes fogyasztás nélkül is boldognak lenni. A hatodik pontban megjelenik a gondolat miszerint míg az újságot könnyű félrerakni, addig a tévét nem. Nekem ugyanolyan könnyű a tévét kikapcsolni, mint egy újságot vagy könyvet félretenni.

A hetedik pont megkritizálja, hogy bár a médiának köszönhetően "bárhol, bármikor" ott lehetünk, ez igazából nincs így. Én úgy gondolom, hogy ilyenkor érdemes megvizsgálni, hogy mi lenne helyette. Valószínűleg az emberek otthon ülnének és jóval kevesebb információ érné őket, mint így.

Érdekesnek tartottam a cikket, bár sok pontjával nem értek egyet. Úgy gondolom, hogy alapvetően az embereken múlik, hogy mennyire használják ki a saját idejüket.

A feladat leírásának olvasásakor a térhasználatról több dolog jutott eszembe. Nyilvánvalóan ott a közlekedés, az információáramlás, a különböző fogyasztási cikkek áramlása. Ami azonban külön megragadt, az az oktatás áramlása, illetve azok a lehetőségek, amiket az információs társadalom az oktatás térbeli akadályainak áthidalása érdekében tud biztosítani.

Ehhez egy korábban videót tartok relevánsnak, amely a Singapore's 21st-Century Teaching Strategies (Education Everywhere Series) (https://www.youtube.com/watch?v=M_pIK7ghGw4). Ebben a videóban az egyik szingapúri Future Schoolról van szó, amelyben jelentős mértékben használják fel az elektronikus eszközöket az oktatás színvonalának emeléséhez. Okostelefonok segítségével képesek megoldani, hogy a negyven fős osztályokban is minden diák minden kérdése megválaszolt legyen, illetve az oktatás különböző színterein is használják.

A videóban szerepel, hogy az információs technológia eszközeit felhasználva a tanárok képesek kapcsolatot tartani és folyamatosan információt cserélni más országok pedagógusaival, így tanulni folyamatosan a máshol elért eredményekből. Ez lehetőséget biztosít számukra a fokozott kísérletezésre, és egyre jobb tanítási módszerek kialakítására, konzultációra.

Bár a videóban nem említik, nyilvánvalóan fontos a távoktatás térnyerése az oktatás minden szintjén. Itt érdemes megemlíteni, hogy az alapfokú oktatás esetében nagy szükség van a pedagógus nevelési funkciójára is, így bár lehetséges, mégsem ajánlott a távoktatást ezen a szinten bevezetni. Azonban a lehetőség adott, így olyan diákok, akik korábban kirekesztődtek az oktatásból, így lehetőséghez juthatnak. A középfokú oktatás esetében hasonló a helyzet.

A felsőoktatást tekintve egyre elterjedtebbek a levelező képzések, és az online egyetemek. Mivel itt a nevelésnek már nincs szerepe, így a tudásátadás teljes mértékben átkerülhet online platformra, a közönség nemzetköziesedése pedig pozitív hatással lehet a hallgató nyelvi kompetenciáira is, illetve a csoportmunkák esetén elfogadóbbak lesznek más kultúrákkal szemben.

Úgy gondolom, hogy a térbeli különbségek, távolságok korábban több esetben is akadályozták az oktatáshoz való egyenlő hozzájutást, illetve a best practise-k áramlását, de az általánossá váló internet hozzáférés hatására ezek a különbségek elhalványulnak és remélhetőleg el is tűnnek.

A Khan Academy-t Salman Khan hozta létre 2004-ben, amikor oktatóvideókat készített a rokonainak, és azt a tágabb felhasználhatóság érdekében elérhetővé tette a YouTube-on. Ezeknek a videóknak a száma 2011-re elérte a 2000-t és minden videót átlagosan 50-en néztek meg. Az indulás óta a videókra épülő módszert használni kezdték egy Los Altos-i iskolában, ahol a pedagógusok pozitív tapasztalatokról számoltak be. (Khan, 2011)

Különlegesség

A Khan Academy egy non-profit szervezet, amelynek különlegessége, hogy nem csak oktató videókat készít, hanem ezeket rendszerbe is foglalja. A diákok számára kijelöl egy haladási útvonalat, ahol a különböző nehézségű feladatok egymásra épülnek. A tanulási folyamat először a videón bemutatott előadás megtekintéséből áll, amelyet a diák a saját ütemében hallgathat, visszatekerhet, megállíthat. Ezután következik a gyakorlati feladat, ahol egy interaktív alkalmazás segítségével kell feladatokat megoldani. Az alkalmazás rögtön visszajelzést ad, így addig lehet gyakorolni, ameddig tökéletesen megy a módszer, és a diák a kívánt szintre begyakorolta a megoldást. A gyakorlással pontokat, csillagok lehet gyűjteni, így is játékosan versenyezve a tanulótársakkal. Az oktató eközben egy tanári felületen folyamatosan tudja követni az egyes diákok haladásának szintjét, látja, hogy kiknek akadt problémájuk a feladattal és célzottan tud segíteni. Los Altosban általában nem is a tanár az első vonalbeli segítség, hanem a tanár kijelöl egy, az adott feladatban már jól teljesítő diákot, hogy segítsen a társának, így megosztva az idejét az összes segítségre szoruló között. (Khan, 2011)

Mit gondolsz, Khan megközelítése tényleg képes forradalmasítani az oktatást? Miért? Indokold válaszod!

Úgy gondolom, hogy ez lehet az az irány, amerre érdemes megváltoztatni az oktatást. A Khan Academy tanórai keretek között történt sikeres felhasználásban több olyan sikertényezőt is azonosíthatunk, ami sikeresen hozna kedvet a diákoknak a tanuláshoz. Az első ilyen sikertényező az, hogy a diákok a saját ütemükbenhaladhatnak a tanulási folyamatban. Lehetőségük van az „órai anyagot” megállítani, akárhányszor újrajátszani ellenben a frontális oktatással, így egy-egy részlet elveszítése esetén meg tudják ismételni a videót, így megértve a teljes tananyagot. A gyakorlati feladatok esetében azonnali értékelést kapnak, az alkalmazást pedig iskolán kívülről is elérhetik, így saját erejükből akár otthon is tudnak gyakorolni, mert nincs szükségük állandó felügyeletre, annak érdekében, hogy tudják jó irányba haladnak-e. A Los Altosban bevált módszer szerint a diákok egymást oktatják, így korán megtanulnak kommunikálni és kooperálni. A játékos pontgyűjtés szintén egy olyan kulcstényező, ami motiválja a diákokat a jobb teljesítményre, és a jobb teljesítmény elérése érdekében több erőbefektetésre.

Vajon Khan módszere működhet a képzés minden szintjén? Tehát az alapfokú, középfokú és felsőfokú oktatásban és a felnőttképzésben egyaránt?

Úgy gondolom, hogy a módszer mindenképpen működhet az oktatás minden szintjén. Alapszinten nagyon fontos, hogy a gyerekek számára szórakoztató oktatásban vehessenek részt, így a pontgyűjtés, az egyéni ritmusban haladás nagyon fontos, és eredményessé teszik a tanulást. Az pedig, hogy a gyerekek akkor kapnak segítséget, amikor tényleg szükségük van rá, egyébként pedig önállóan dolgoznak, nagyfokú önállóságra neveli őket, ami egy fontos képesség a későbbi tanulásuk, munkájuk szempontjából.

Az előbb felsorolt indokok ugyanúgy megállnak a középfokú oktatás esetén is, ahol még nagyobb a diákok előképzettsége miatti szórás, így még fontosabb, hogy újra és újra meg tudják nézni a tanagyagot, így felzárkózva az előrébb tartó társaikhoz.

A felsőoktatásban pedig ez az egyetlen járható út szerintem, mivel a legtöbb egyetemista dolgozik a tanulás mellett nem is beszélve azokról, akiknek már családjuk van, így nem mindig tudnak ott lenni egy-egy előadáson. Ha ezek az előadások bármikor online elérhetőek, úgy kisebb lenne a lemorzsolódás, és egy kihagyott tananyag bepótolása sokkal könnyebbé és teljesebbé válna, mint jelenleg.

Barabási Albert László 2005. október 10-én tartott előadást Mindentudás Egyetemén, melyet 2014. május 14-én feltöltöttek a Videotorium honlapra (http://mindentudas.videotorium.hu/). Előadásában a hálózatokról beszél, melyek megtalálhatóak mindennapi életünk szinte minden pontján, az emberben lévő génektől kezdve, az egyetemek tanszékeinek kapcsolatain át egészen az internetig.

Előadását a Bacon-játék bemutatásával kezdi, amelynek lényege, hogy a Hollywoodi színészeket közös filmekben való szereplésük alapján egymáshoz kell kapcsolni, és meg kell keresni a lehető legrövidebb kapcsolódási útvonalat. Én személy szerint magáról a játékról még nem hallottam, de az elméletről, miszerint a világon minden embert össze lehet kapcsolni egymással maximum hat „kézfogással” már igen. Nagyon érdekesnek tartom ezt az elméletet, kíváncsi lennék rá, hogy mi az a népességszám, ahol a hat kézfogás már nem tartható.

 Barabási többféle példát hozott arra, hogy hol léteznek ezek a hálózatok; léteznek a gének között, az interneten található honlapok egymásra mutató linkjeiben, egyetemi tanszékek közötti levelezésekben, a városokat összekötő autópályák esetében, a terrorizmusban vagy épp a repülőközlekedésben.

 A sokféle hálózat között találunk társadalmi és nem társadalmi hálózatokat is. Az első számbeli különbség ott található, hogy míg az emberek között létezik a hat kézfogásos kapcsolódás, addig például a honlapról honlapra mutató linkek között tizenkilenc ez a szám.

 Másik különbség, hogy a hálózat véletlen eloszlású-e vagy sem. A véletlen hálót az Erdős-Rényi modell mutatja be, melynek lényege, hogy a háló csomópontjai véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Egy társadalom esetében ez úgy nézne ki, hogy mindenkinek hasonló számú kapcsolata létezik más emberekkel. Ez azonban a valóságban nem így van, ahogyan a sejtek sem véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz a testünkben. Barabási úgy fogalmaz, hogy ha a társadalmi kapcsolódások véletlenszerűek lennének, akkor nem lenének csoportosulások az emberek között, hiszen nem feltétlenül lenne közöttük közös pont.

 Úgy gondolom, hogy a hálózatok nagyon érdekes, bár sok erőbefektetést igénylő témát adnak. A bemutatott modelleket nagyon érdekesnek találom, de az előadásban legjobban az tetszett, hogy Barabási láthatóan nagyon szereti ezt a témát, és szívesen foglalkozik vele.

Sorry for the language but I really need to work on my English so I wanted to take the opportunity to practice it, and as the articles were in English I dared to write my essay in English. If there is a problem with it I can rewrite it in Hungarian.

Eighth homework

Mark Schaefer’s article (2014a) was a really interesting one. It talked a lot about how the content shock is overwhelming the life of the content makers and the content consumers as well.

In his definition the content shock means that there are more and more content every day and there will be a point where the amount of content to be consumed will be more than the content people are able to consume.

I think it can happen, just take a look at the content on Youtube; videos together are longer than a people could watch them in a lifetime. On the other hand Schaefer claims this process as a problem. I don’t think this would be a problem. There are different fields of disciplines’ and interests’. People can choose from a huge amount of great content, they can consume what they want. As Schaefer said too was that if there is a competition on the field of creating content then better and better contents will be created so the quality of these contents will increase.

In his next article Schaefer (2014b) answered some dissents. Now I will reflect to some of them and the claims of the other side.

The first statement was that great content will always rise to the top. I can agree with this statement but it should be seen that Schaefer has a point to; people who want their content to be found first need to optimize their writing or even pay for the appearance.

There was another statement which said; it did not cost any more to create great content so the economic assumptions were wrong. I can’t agree with this claim because I think it does cost a lot to create better content than just write down some ideas. The author needs to spend time on it which he or she could spend on anything else. It costs money as well as the author needs equipment, he or she needs to spend money or time on getting the sufficient information and must take the costs of sharing it or reflect on the comments.

There was a third statement which I found pretty interesting. It says that technology will help us overcome the consumption side of content shock. I don’t really agree with this statement because I think the possibilities given by technology are the ones that cause the content shock. It is the technology which makes possible to reach that incredible amount of content which can be accessed now. It is true on the other hand, that with the current technology, for example the algorithms of Google and things like that, the information reaching us is limited. We get information and content which are connected to the ones we searched for before or spent time reading.

To sum up I think that the content shock exists, but I don’t agree that it would be a disadvantageous thing. I think people can decide if they want to spend time with consuming this content or doing something else. I see the content shock as an opportunity.

 Schaefer, Mark (2014a): Content Shock: Why content marketing is not a sustainable strategy (In: Businesses Grow: http://www.businessesgrow.com/2014/01/06/content-shock/  downloaded: 2015.03.25.)

Schaefer, Mark (2014b): Six Arguments Against Content Shock (In: Businesses Grow: http://www.businessesgrow.com/2014/01/27/best-content-rise-top/ downloaded: 2015.03.25

Információs kultúra, digitális kultúra és hálózati kultúra

A kultúra a Magyar értelmező kéziszótár (2003) szerint az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. Másik definíciója szerint a művelődésnek valamely területe, ill. valamely korszakban, valamely népnél való megnyilvánulása.

 A három megadott fogalom, az információs kultúra, a digitális kultúra és a hálózati kultúra szoros kapcsolatban vannak egymással, egymás részhalmazai. A legnagyobb halmazként a kultúrát adhatjuk meg, ennek részhalmaza az információs kultúra. A kultúra tartalmaz azonban még sok más elemet is, amely nem kapcsolatos az információs kultúrával, például az az öltözködéskultúra, a lakáskultúra, a kertkultúra, a természetjárás, az étkezés-kultúra.

 Az információs kultúra részhalmaza a digitális kultúra, amely egyre nagyobb részt szakít ki az információs kultúrából. Korábban a könyveket, folyósiratokat, az analóg tévéadást és a nem digitális rádiózást sorolhattuk például az információs kultúrához, de a digitális kultúrához nem. Mostanra a tévéadás digitálissá vált, a rádiók döntő többsége digitális alapon működik, egyedül talán csak az újságok, magazinok, és a fizikai könyvek maradtak meg, bár ezek esetében is a digitalizálódás irányába mutat az e-könyvek nagyszámú elterjedése.

 A digitális kultúra részhalmazaként azonosíthatjuk a hálózati kultúrát. Hálózatnak nevezhetünk már akár két gépet is, ha azok össze vannak kötve valamilyen módon, és kommunikálnak egymással. A hálózatba kötés nagyon sok téren átalakította a mindennapi életet, a mobilinternet elérése pedig hasonló változást okozott. A hálózatok a mobilinternetnek köszönhetően mindenhonnan elérhetőek.

 Karvalics megadja az információs kultúra három rétegződési szintjét; melyek a makro-, a mezo- és a mikroszint. A makroszint a legfelső, legnagyobb halmaz; ez jelenti a kultúra egészét, a mezoszint a különböző társadalmi csoportosulásokat, „önálló közösségi határokkal, funkcióval, identitással, tevékenységgel és koordinációval bíró (nagy)csoportok információs kultúráját” (Karvalics, 2012, p. 15) jelöli, a legalsó mikroszint pedig az önálló identitással rendelkező egyént helyezi középpontba.

 Makroszinten a kultúra egészének jellegzetességeit, alakváltozatait, átalakulását vizsgálják, nagy hangsúlyt fektetve ezek közül a változásra, és a régit felváltó új vizsgálatára. Mezoszinten Karvalics a vizsgált csoportokat szubkultúrákként jelöli; amelynek keretében azt vizsgálják, hogy az új technika hogyan tud beépülni a szervezetek működésébe. Fontos kérdés a vizsgálat során, hogy ezek a szervezetek hogyan reagálnak erre, milyen gyorsan és hatékonyan alkalmazkodnak, és használják fel a szervezeti célok elérésére. A mikroszint pedig az egyénre koncentrál; a képességeire, lehetőségeire, amelyekre az információs kultúra használatával tehet szert.

Z. Karvalics László (2012): Információs kultúra, információs műveltség – egy fogalomcsalád értelme, terjedelme, tipológiája és története (in: Információs Társadalom folyóirat, 2011/4,http://www.infonia.hu/digitalis_folyoirat/2012/informacios_tarsadalom_2012_1.pdf  Letöltve 2015.03.18.)

Snowden ügye nagyon összetett, nem gondolom, hogy könnyen meg lehetne mondani, hogy mit tettem volna a helyében. Nyilvánvaló, hogy az információ, amit kiszivárogtatott a megfigyelésekről olyan jellegű információ volt, amiről az embereknek joguk van tudni, mégis a kommunikációja görbe képet festhet.

Bár tökéletesen úgy gondolom, hogy ha valakit megfigyelnek, annak joga van erről tudni, mégis ez egy globális jelenség, minden applikáció valamilyen szinten „megfigyel”, így ezt csak az nem veszi észre, aki szorosan behunyja a szemét. Azzal, hogy megszellőztette ezt az információt, általános bizonytalanságot keltett, ami nagy káoszhoz vezethetett volna.

A kérdés, hogy ott tudnám-e ezért hagyni az állásomat és a családomat, számomra teljesen egyértelmű. Az állásomat otthagynám érte, de a családomat és azokat az embereket, akikért felelősséggel tartozom, semmiképp sem.

Nem tudom, hogy pontosan milyen mélységű a megfigyelés, hiszen honnan tudhatnánk, hogy amit Snowden állít, az maradéktalanul igaz-e. Mivel minden egyes alkalmazás, internetkapcsolattal rendelkező eszköz gyűjti az adatokat, így nem gondolom, hogy az NSA ennél sokkal többet tesz.

Emellett az információgyűjtés kétoldalú. Lehet nagyon hasznos és lehet nagyon veszélyes. Az információ rengeteget fel lehet használni a biztonság megerősítésére, és fel lehet használni korrupt célokra, támadásokra is. Az NSA információgyűjtése negatív azokra nézve, akik a céljaival ellentétben állnak, éppen ezért elég egy korrupt vezető ahhoz, hogy ez a megfigyelés veszélyes legyen. Viszont jóindulatú felhasználással az emberek biztonságát garantálhatja.

Nehéz megmondani, hogy mit tettem volna Snowden helyében, mivel nem voltam ott. Emellett nehéz véleményt mondani a megfigyelésről is, mivel az információ felhalmozásának hatása főként szándéktól függ.

Ez egy nagyon érdekes kísérlet, csodálom, hogy egy 2 éves embernek sikerült az Internet nélkül boldogulnia. Csodálkozom rajta, mivel az egész eddigi élete ezen folyt át, és teljesen hirtelen szakított vele.

Sok vélekedés van arról valóban, hogy az Internet elterel, butává tesz, mindent készen kapunk, és ezért nem teszünk a dolgokért, a kapcsolatokért, a barátokért. Miller pontosan ezek a vélekedések miatt próbálta meg megtalálni saját megát, az „igazi Paul”-t. Viszont a tapasztalatai ellentétesek voltak azzal, amit várt. Eleinte valóban többet járt ki a szabadba, többet sportolt, de aztán ezek elhalványultak. Nem gondolom, hogy sportolni csak az Internet használata helyett lehet, lehet mellette is. Azt várta, hogy tartalmasabbá válnak a kapcsolatai, és ez részben valóra is vált. Az, hogy egy barátunkkal, testvérünkkel folytatott beszélgetés során nem terelik el a figyelmünket a telefonon keresztül tényleg egy pozitív dolog, de ez csak az egyénen múlik. Ha valakinek a társasága untat, akkor is elkallódik a figyelmünk, ha nincs okostelefonunk, csak éppen a kávézó ablakán fogunk kibámulni. Felesleges ezért az Internetet vádolni.

Kérdés, hogy vajon más máshogyan járt volna-e. Nem gondolom, hogy így lenne, talán csak az időszakok térnének el. Valaki, akinek az életének nem annyira a része az Internet valószínűleg tovább sportolt volna, és csak később kezd „begubózni”.

Én nem szeretném kipróbálni, hogy milyen egy év Internet nélkül. Nem is nagyon tudnám az egyetemet enélkül végezni. Valószínűleg a könyvtárban porosodnék egy-egy információért, ami két kattintás a Google-nek. Sok időt lehet spórolni az Internettel, amit így másra lehet fordítnai, például a barátokra. Hetente egy-két régi barátommal találkozom, iszunk egy kávét és beszélgetünk. Viszont Facebook-on, emailen többekkel is tudom tartani a kapcsolatot, még ha csak úgy, hogy pár sorban írunk egymásnak. Millernek igaza van a „Facebook friend” nem jó, de jobb mint a semmi. Nem jó, hogy csak Facebookon tudok beszélni ezekkel az emberekkel, de sokkal jobb, mintha egyáltalán nem beszélnénk.

Nem gondolom, hogy az Internet tönkretenné az embereket és az emberi kapcsolatokat. Az Internet pont annyit tesz, amennyire használjuk, nem többet és nem kevesebbet.

Az első kérdés az volt, hogy az interjú alapján Castells melyik gondolata ragadta meg a leginkább a figyelmemet és miért. Erre a kérdésre nehéz volt csak egy gondolatot kiválasztani, hiszen több ilyen is volt. Összevonnám a kérdést a másodikkal, ami hasonló ehhez; itt az a kérdés, hogy mi az a gondolat, amivel vitatkoznék.

Mivel nem vagyok jártas a média témájában, illetve a rendszerváltást és a szocialista Szovjetuniót is csak tankönyvekből ismerem, így merész lenne azt mondani, hogy valamely gondolatával vitatkozom. Inkább úgy mondanám, hogy több olyan gondolatot fogalmazott meg, amiről szívesen hallanék többet.

Az első ilyen gondolat a média hatalma, illetve a médián keresztül gyakorolt hatalom. Szívesen hallanék többet az Internet elterjedésének kezdetéről, hogy pontosan hogyan jelent meg a politikában, milyen fogadtatása volt, mi volt az emberek véleménye róla. Érdekelne, hogy vajon milyen hatással volt az emberekre, hittek-e a médiában elhangzó dolgoknak, vagy már az elejétől fenntartással kezelték-e? Nagyon érdekes lehetett ezt megtapasztalni, és így utólag felidézni az akkor talán még nem teljes képet.

Írta, hogy az a tendencia, hogy a hirdetők üzenete a műsorokba ágyazódva jelenjenek meg. Ezzel részben egyetértek, hiszen valóban sokszor tapasztalhatunk ilyet például a termékmegjelenítések esetén. Viszont emellett szerintem nagyon hangsúlyos az a szintén jelen lévő tendencia, hogy a hirdetésekből lesz műsor. Gondolok itt az élménymarketingre, amikor egy hirdetés, egy termék „életre kel”, és az emberek akár a részeivé is válhatnak a shownak.

Nem értek egyet továbbá azzal a mondással sem, hogy az emberek csak azért hirdetnének, mert mások ezt teszik, és aki nem, az lemarad. Úgy gondolom, hogy teljesen természetes ha valaki hirdeti, reklámozza a termékét, igazából mindegy is, hogy milyen marketing fogásokkal. Hiszen honnan tudnák meg enélkül a fogyasztók, hogy létezik a termék, és talán jobban kielégítheti az igényeiket, mint a korábban használt, már megszokott termék?

Nagoyn érdekes volt elolvasni a cikket, leginkább arról az átmenetről hallanék még, ami az internet megjelenését követte, illetve a rendszerváltáskori Oroszországról.